Ha kis bűnökért is halál jár, az legalább olyan rossz, mint nagy bűnre csekély büntetést szabni. Ez utóbbi ugyanis tág kaput nyit a büntetlenségnek. Ha a kivégzés hosszadalmas és kegyetlen, szánakozást fakaszt, a bírók ellen pedig gyűlöletet, a bakó ellen undort. Ha sok a hálálbüntetés, elveszti visszatartó erejét, a köz belefásul az állandó szigorúságba. Sárváry Jakab szerint nem több a gonoszság ott, ahol szelídek a törvények, mint ahol kegyetlen büntetések gyakoroltatnak. Ez az idézet vezet a halálbüntetés felszámolásának gondolatához. Csatsko Imre 1843-ban kiadott könyvében cáfolja, hogy a hálálbüntetés hatására a bűnös lelkifurdalást érezne.

Egy másik szerző, Carmigniani szerint a halálbüntetés önmagában senkit sem ijeszt el.

A többségnek amúgy sincs hajlama a törvénysértésre. A bűnözők legtöbbje pedig bízik abban, hogy a büntetést elkerüli. A lényeg: a büntetés bizonyossága jobban ijeszt, mint a kegyetlensége.

Végül is sok helyütt eredménnyel járt a halálbüntetés eltörlése. Az európai államok közül elsőnek Toscanában élt e módszerrel Lipót nagyherceg. 1775-ben utasította a bíróságokat, hogy főbenjáró bűnök esetében se hozzanak halálos ítéletet - kíváncsi volt rá, mi lesz az eredmény. A kísérlet sikerült, a legsúlyosabb bűncselekmények aránya erősen csökkent, ezért Lipót nagyherceg az 1786-ban kiadott Codice Leopoldino-ban megszüntette a halálbüntetést.